Περὶ ψυχῆς (A lélekről)

A lélekről (eredeti címén Περὶ ψυχῆς) az egyik olyan mű, amelyen keresztül az ókori görög irodalom és gondolkodás máig hatással van a későbbi évszázadokra. Az élet, az érzékelés, a képzelet és az értelem szisztematikus vizsgálata összeköti Arisztotelész pszichológiáját a biológiával és a metafizikával.

A lélekről (görögül: Περὶ Ψυχῆς, Peri Psychēs; latinul: De Anima) egy jelentős értekezés, amelyet Arisztotelész i. e. 350 körül írt, és amely az élőlények lelkét működésük alapján osztályozza. Ebben kifejti, hogy a növények rendelkeznek a táplálkozás és a szaporodás képességével, ami a létezés minimuma bármely élőlény számára. Az alacsonyabb rendű állatok ezen felül az érzékelés és az önmozgás (cselekvés) képességével is bírnak. Az emberek mindezek mellett értelemmel is rendelkeznek.

Arisztotelész szerint a lélek (pszükhé, ψυχή) minden élőlény formája vagy lényege; nem a testtől elkülönült szubsztancia, amelyben lakozik. Éppen a (meghatározott típusú) lélek birtoklása tesz egy organizmust élőlénnyé, így a lélek nélküli test vagy a nem megfelelő testben lévő lélek fogalma egyszerűen értelmezhetetlen. (Érvelése szerint a lélek bizonyos részei – az értelem – létezhetnek a test nélkül, de a legtöbb nem.)

1855-ben Charles Collier jelentetett meg egy fordítást On the Vital Principle címmel. George Henry Lewes azonban ezt a leírást is hiányosnak találta.

Az értekezés három könyvre oszlik, és minden könyv fejezetekre (rendre öt, tizenkét és tizenhárom). A művet szinte egyetemesen „DA”-ként rövidítik (a „De anima” után), a könyvekre és fejezetekre pedig általában római és arab számokkal, valamint a megfelelő Bekker-számokkal hivatkoznak. (Így a „DA I.1, 402a1” jelentése: De anima, I. könyv, 1. fejezet, Bekker-oldal: 402, Bekker-hasáb: a [az oldal bal oldali hasábja], 1. sor.)

A DA II.1–3 Arisztotelész lélek-definícióját adja meg és vázolja fel saját kutatási módszerét, amelyet a következők szerint folytat: a DA II.4 a táplálkozást és szaporodást tárgyalja; a DA II.5–6 az érzékelést általánosságban; a DA II.7–11 az öt érzékszervet (látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás sorrendben – mindegyiknek egy fejezet); a DA II.12 ismét az érzékelés általános kérdésével foglalkozik.

A DA III.1 amellett érvel, hogy a már említett öt érzékszerven kívül nincs más; a DA III.2 az „érzékelés érzékelésének” problémáját tárgyalja (azaz az érzékelés tudatosítását); a DA III.3 a képzelet természetét vizsgálja; a DA III.4–7 a gondolkodást és az értelmet (elmét) taglalja; a DA III.8 megfogalmazza a lélek definícióját és természetét; a DA III.9–10 az összes érzékszervvel rendelkező állatok mozgását vizsgálja; a DA III.11 a csak tapintással rendelkező állatok mozgását; a DA III.12–13 pedig azt a kérdést járja körül, mik a lélekkel bíró és élő létezés minimális összetevői.

Az I. könyv tartalmazza Arisztotelész vizsgálati módszerének összefoglalását és a lélek természetének dialektikus meghatározását. Azzal kezdi, hogy elismeri: a lélek definiálása a világ egyik legnehezebb feladata. Ám egy szellemes módszert javasol a kérdés megválaszolására:

Ahogyan tudományos bizonyítás útján megismerhetjük valaminek a tulajdonságait és működését (pl. egy geometriai bizonyítással, hogy a háromszög belső szögeinek összege két derékszöggel egyenlő), mivel minden tudományos bizonyítás alapja a tárgy lényege, úgy egy dolog természetét is megismerhetjük, ha már ismerjük a tulajdonságait és működését. Ez olyan, mintha egy ismert konklúziójú szillogizmus középső tagját keresnénk meg.

Ezért fel kell kutatnunk a lélek ilyen működéseit, hogy meghatározzuk a természetét. Elődei véleményének mérlegelése után arra jut, hogy a lélek az, aminek köszönhetően az élőlényeknek életük van.

A mű eredeti nyelven való olvasása közelebb viszi az olvasót a ritmushoz, az érveléshez, a képekhez és a drámai hangsúlyokhoz, amelyeket a fordításoknak óhatatlanul interpretálniuk kell. A mű nemcsak kora miatt fontos: ma is élő hivatkozási pont írók, filozófusok, történészek, színházi alkotók és az ezekkel a kérdésekkel szembesülő olvasók számára.