Myricae

A Myricae Giovanni Pascoli első jelentős versgyűjteménye, és a modern olasz költészet egyik legmeghatározóbb alkotása. Először 1891-ben jelent meg mindössze huszonkét művel, majd a gyűjteményt többször bővítették az 1903-as végleges kiadásig, amely már 156 verset tartalmazott.

A cím Vergilius Bukolikáinak egy sorából származik: „non omnes arbusta iuvant humilesque myricae”, azaz „nem mindenki szereti a cserjéket és az alacsony tamariszkuszokat”. Pascoli szándékosan választotta ezt a hivatkozást poétikájának kinyilvánítására: nem hősies vagy ünnepi költészetet alkot, hanem a „kis dolgok”, az alázatos tárgyak, a mindennapi tájak és a paraszti élet látszólag jelentéktelen részleteinek költészetét.

A gyűjteményt a költő apjának, Ruggero Pascolinak ajánlotta, akit meggyilkoltak, amikor Giovanni még gyermek volt. Ebből a traumából született meg a pascoli-i költői univerzum nagy része: a családi fájdalom, a veszteség érzése, a külső világtól való félelem és a vágy a hazai „fészekbe” való menekülésre. A vidék nyugodt képei mögött valójában folyamatos egzisztenciális nyugtalanság húzódik meg. A természet soha nem csupán realista leírás: a misztérium, a halál, az emlékezet és a magány szimbólumává válik.

A Myricae versei a következőket mutatják be:

az évszakok váltakozását;
az életet a mezőkön;
a paraszti munkát;
az állatokat, különösen madarakat és rovarokat;
a természet hangjait;
az éjszakai hangulatokat;
a halottakra való rögeszmés emlékezést.

A gyűjtemény leghíresebb darabjai közé tartozik:

Lavandare (Mosónők)
X Agosto (Augusztus 10.)
Novembre (November)
L’assiuolo (A füleskuvik)
Temporale (Vihar)
Il lampo (A villám)
Il tuono (A mennydörgés)

Ezekben a versekben Pascoli mélyrehatóan megújítja az olasz költői nyelvet. A mondattan töredezetté válik, a mondatok rövidek és zeneiek lesznek, miközben nagy hangsúlyt kapnak:

az indulatszavak és hangutánzó szavak;
az alliterációk;
a hirtelen szünetek;
a szimbolikus képek;
a hangzási asszociációk.

Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé francia szimbolizmusának hatása nyilvánvaló, de Pascoli egyéni stílust fejlesztett ki, amely inkább a zeneiségen és az evokáción, mintsem a narratíván alapul.

A természet a Myricae-ben gyakran törékenynek, titokzatosnak és nyugtalannak tűnik. Egy vihar, egy éjszakai madár hangja vagy egy távoli harangszó valami láthatatlan és megfejthetetlen jelévé válik. Itt jelenik meg a „fanciullino” (a gyermek) poétikája: a költő megőrzi magában a gyermeki tekintetet, amely képes elcsodálkozni a legegyszerűbb dolgokon, és megragadni azok rejtett jelentését.

A Myricae-vel Pascoli végleg szakít a 19. századi olasz költészet retorikus és ünnepélyes hagyományaival. Költészete nem hősöket vagy történelmi tetteket éltet, hanem a mindennapi világot belső és szimbolikus tapasztalattá alakítja. Emiatt a gyűjteményt az olasz dekadentizmus és a modern olasz költészet születésének egyik alapvető szövegeként tartják számon.